Idén második alkalommal tettem tiszteletem a Renault Világsorozat hungaroringi futamán. A hétvégét részemről hatalmas várakozás előzte meg, hisz a tavalyi futamot sajnos ki kellett hagyom, 2008-ban pedig még nem ismertem úgy a WSR-t, mint most.

Sajnos nem a tervek szerint alakultak a dolgok, így a szombati nap eseményein nem tudtam részt venni. Vasárnap azonban felkerekedtem, felutaztam Budapestre, majd Kathyvel a pálya felé vettük az irányt.

A boxban kezdtünk, ahol beszereztem a számomra legfontosabb dolgot: egy aláírást a kedvenctől. Albert Costától, Kathyről pedig készült néhány remek fotó Albert, Genís Olivé, illetve García társaságában.

Miután fájó szívvel elhagytuk a pit lane-t, a célegyenesben foglaltunk helyet a tribünön, hisz hamarosan kezdődött a WSR királykategóriájának számító Formula Renault 3.5-ös széria versenye, amelyben természetesen a második helyről induló Albertnek drukkoltunk. A spanyol tehetség végül megtartotta rajtpozícióját, Sten Pentus mögött a második helyen ért célba, s teljesítményével a legjobb újoncnak járó trófeát is bezsebelte.

A díjkiosztót követően megnéztük a Renault Sport Show-t, majd a paddockba indultunk, ahol némi nézelődés és téblábolás után végül az Epsilon motorhome-ja előtt kötöttünk ki azt remélve, összefutunk Alberttel. Néhány percet vártunk, de a katalán fiú nem bukkant fel, csak a mérnöke és a csapatfőnök jött ki az épületből. A home mellett a csapat egyik munkatársa már pakolt, s némi tanakodás után megszólítottuk, hogy megkérdezzük, a helyszínen tartózkodik-e még a pilóta. Legnagyobb meglepetésünkre nagyon készséges volt ő is, és Albert is, ugyanis néhány perc múlva kijött hozzánk. Gratuláltunk neki a szép eredményhez, majd fotózkodtunk vele. Mire végeztünk, már egy kisebb tömeg verődött körénk, akik szintén Albertre vártak, ám ők csak egy töredékét képezték a 135.000 nézőnek, akik a hétvégén megfordultak a pályán.

Időközben a véget ért a Formula Renault 2.0-s versenye is, a parc fermé mellett ácsorogva készítettem pár képet a pilótákról és az autókról. A paddockban maradtunk, mert Aaro Vainiotól is szerettünk volna autogramot. A finn fiút is sikerült elkapni egy aláírás és néhány kép erejéig.

Küldetésünk végeztével újra a tribün felé tartottunk, a Mégane Trophy versenyét néztük, majd tettünk egy búcsúkört a paddockban, ahol az Xtreme Show szórakoztatott minket. Szívfacsaró látvány volt számomra a csapatok pakolászását látni, és nagy szomorúsággal töltött el a tudat, hogy egy évet kell várnom, míg újra itt lehetek ezekkel a nagyszerű srácokkal, akik azért dolgoznak, hogy a fiatal tehetségek könnyebben eljuthassanak végső céljukig: a Forma 1-be.

Mielőtt elhagytuk a pályát, szétnéztünk a legendás szoborparkban, majd kissé szomorúan távoztunk egy rendkívüli, élményekben gazdag nap után.

Fantasztikus volt újra átélni a WSR különleges atmoszféráját, és hatalmas öröm volt, hogy élőben láthattam versenyezni a kedvenc pilótám.

Remélem, még találkozunk – jövőre, velük, ugyanitt! :)